RÉGI BARÁTOK
Az Asticlesek családjából származó Agis birtoka távoli sarkában, a napszítta földek számára vizet biztosító sáros tározó mellett ült. A rézszínű medence túlsó oldalán a tározóba az ásott kútból vizet vonó, nyikorgó szerkezet kerekét forgatva tucatnyi rabszolga járt körbe-körbe. Két rabszolga helyére minden ötvenedik forduló után két másik állt be azok közül, akik a közeli kunyhó árnyékában pihentek és iszogattak.
A kerék forgatása nem volt különösen megerőltető tizenkét egészséges rabszolga számára, ám a nap skarlátvörös sugarai lángpallosokként hasogatták a délutáni eget. A napnak ebben a szakában a világ elviselhetetlen, lángoló kínzókamrává változott. Ilyenkor sokan már akkor elájultak, ha járniuk kellett, a testi megterhelés pedig nem egy emberrel végzett. A víz azonban nem fogyhatott ki, így a rabszolgák kénytelenek voltak megállás nélkül hajtani a kereket.
A rabszolgákkal ellentétben Agisnak nem kellett volna a vörösen dühöngő nap alatt töltenie a legforróbb órákat, ám ez a robosztus felépítésű nemes férfiú mégis itt, a puszta földön szeretett ücsörögni délutánonként, pedig hosszú, fekete haját csak néha-néha lebbentette meg egy-egy kósza szélfuvallat. Kemény tekintetű, barna szemével a medence zavaros vizét fürkészte, de olyan mereven, hogy csak előkelő metszésű orrának apró rezdülései árulták el, életben van. Erős állkapcsa meg se moccant, izmos karjai és felsőteste merev maradt.
Mint az Ösvény valamennyi komoly követője, Agis is rájött, hogy az olyan szélsőséges, valamilyen szempontból eltúlzott testi élmények, amilyet például a perzselő déli napsütés okoz, segítik a meditálásban. Teste csak akkor vált eggyé tudatával és lelkével, amikor az elviselhetetlenség határát súroló szenvedésekben, vagy leírhatatlan gyönyörökben volt része. Csak ilyenkor érezte azt, hogy a test hatalmas ereje úgy összeolvad a tudattal, hogy szinte már képtelenség megállapítani, hol kezdődik az egyik, s hol ér véget a másik. Ezekben a pillanatokban érezte át igazán a lét nagy igazságát, azt, hogy a test ereje és energiája nem létezhet az alakot és a valóságot meghatározó tudat, és a mindennek magasabb szintű értelmet adó lélek nélkül.
Valamennyi pszionikus erő legmélyén ez az egyszerű törvény rejtőzött. Az, aki valóban megértette ezt a szabályt, a magáévá tehette a misztikus energiákat, amelyek azután átjárták és akaratának megfelelően alakították egész lényét, s hihetetlen, rejtélyes eredetű képességekkel ruházták fel.
Sajnos az Ösvény nem osztogatta könnyen ajándékait. Nagy árat kellett fizetnie annak, aki meg akarta ismerni a titkokat; a kincsek megszerzése óriási tudást és elszántságot igényelt. Az Ösvény követőinek megvilágosodása sokszor a legsanyarúbb körülmények között — esetleg iszonyatos testi vagy lelki kimerültség után — következett be. Így aztán, mint a pszionikus mesterség legtöbb gyakorlója, Agis is naponta több órát töltött kényelmetlen körülmények között, s ezen idő alatt megkísérelte létrehozni a test, a lélek és a tudat egységét. Agis általában itt, a medence mellett meditált.
Ezen a napon tudatának tekintete egy több száz mérfölddel távolabbi helyre, egy tíz évvel korábbi időpontra fókuszálódott: azt az oázist látta, amit egészen fiatalon látogatott meg. A birtok medencéjének zavaros vizével ellentétben az oázis tavacskája kristálytiszta és ragyogó kék volt. Az oázist gyümölcsöt termő pálmák ligete és magasra nőtt korbácsfű vette körül. Az olívazöld égen az Athas két aranyfényű holdja, a Ral és a Guthay világlott a felkelő nap vérszínű sugarai miatt egyre halványabb ragyogással.
Agis kétszáz mérföldes útra készült, amit a nyílt sivatagban kellett megtennie, de mégsem vitt magával sok holmit. Hátára egyetlen vizestömlőt vetett, kezében sétabotot tartott, derekára acélkardot kötött, melynek fém markolatára bőrdarabokat csavart. Az egyik elhaladó karaván hajtójától éppen most tudta meg, hogy nővére, az Asticles család nevének örököse Tyrben gyilkosság áldozata lett.
Hagyd, hogy a föld szellemei irányítsák lépted, kedvesem.
Durwadala szólt hozzá, az oázis druidája. Nem szavakat mondott, mert esküvel fogadta, sohasem töri meg a szél muzsikáját. Négy karját fonta össze bonyolult mozdulatokkal — Agisszal e jelbeszéd segítségével érintkezett. Durwadala majdnem hét láb magas volt, testét barnás páncél védte. Arca keskeny és kitines volt, összetett szeme fekete. Száját két kicsiny rágóolló helyettesítette.
Sok jóra tanítottál, hölgyem, felelte Agis, de kézlengetése esetlennek tűnt Durwadala kecses mozdulataihoz képest. Mindig szívemben hordom majd szavaidat.
Elég különös hely a szavak tárolására, Agis, jegyezte meg Durwadala. Jobb lenne, ha a fejedben tartanád őket, mert akkor talán még hasznukat is veheted.
Agis elfojtotta a nevetést, mert tudta, a hang felizgatná Durwadalát.
Szívemben és fejemben is megőrzöm szavaidat, ígérte.
A druida hosszú pillanatokon át méregette Agist, majd egyik csápjával megérintette az arcát.
Járj együtt a széllel, mondta, s belépett az erdőbe. Páncélja azonnal színt és mintázatot váltott; szinte észre sem lehetett venni a magas fű fekete és aranyszínű szálai között.
A fák emlékezni fognak rád.
Amikor Durwadala eltűnt az aljnövényzetben, Agis visszahúzódott a meditációból. Lénye közepén, azon a ponton, ahol az elme, a test és a lélek misztikus energiái találkoztak, most furcsa ürességet érzett. Szaporán pislogott égő szemével, és lassanként megérezte dagadt nyelvét, a szomjúság keserű ízét. Mint mindig, most is szédült és legyengült az iszonyatos meleg miatt.
— Caro? — Agis már újra a medence zavaros, sáros vizét látta. — Adhatod a vizet. Most már ihatok.
Hátranézett a válla fölött. Arra számított, inasa áll majd a háta mögött, ám a vén, ráncos törpe helyett egy magas, a templomosok fekete köntösét viselő férfit látott. A templomos arca csontos volt; hosszú, aranybarna haját copfba fonva viselte. Homlokán mély ráncok húzódtak, vastag, duzzadt ajkának vonala olyan volt, mintha szünet nélkül haragudna valamiért.
A templomos lassan előrelépett, és Agis elé tartotta a kancsót, amiben nem víz, hanem bor lötyögött.
— Nos, hogy haladsz az Ösvényen, barátom?
— Tithian? — kiáltott Agis. Pislogott, megrázta a fejét: megijedt, hogy beleveszett a meditációba és képzelődik. Amikor a főtemplomos ezután sem tűnt el előle, a nemes felállt és ránézett.
— Hogy találtál rám? — kérdezte. Átnézett Tithian válla fölött; arra számított, zavarodott testőreit, vagy legalább Caro szégyentől vörös arcát látja majd.
Agis meglepődése láttán Tithian elmosolyodott.
— A rabszolgáid nem tehetnek semmiről — nyugtatta. — A rangomra hivatkozva találtalak meg.
Agis összevonta a szemöldökét. Még Tithian sem kerülhetett volna a közelébe figyelmeztetés nélkül! Elhatározta, az első adandó alkalommal beszélni fog Caróval.
— Mióta vársz?
— Elég régen — felelte Tithian, az égen feltűnő sápadtzöld felhőre hunyorítva. — Nagyon értheted az Ösvényen haladás módját. Lenyűgöző, ahogy összpontosítasz.
Agis végre elvette tőle a vizeskancsót.
— Az elmét csak a test tökéletessé tétele után lehet pallérozni.
— Ó, az örök szabály! Hányszor hallottam ugyanezt! — zengte a főtemplomos szemforgatva. — Számomra túl kemény erőfeszítést jelent a pszionikus tudomány gyakorlása.
— A köpenye alá nyúlt, és előhúzott egy borral teli agyagkancsót. — Voltam olyan bátor, és hozattam magamnak némi frissítőt a szolgáiddal. Remélem, nem bánod.
— Nem, nem, dehogy! — Agis abban a reményben fürkészte vendége arcát, hátha le tudja olvasni róla, mi járatban van. Annak ellenére, hogy egészen fiatal koruk óta ismerték egymást Tithiannal, nem volt ínyére, hogy a főtemplomos észrevétlenül a közelébe férkőzhetett. Különösen az zavarta, hogy éppen meditálás közben lepte meg. — Nincs túl nagy meleg az efféle kirándulásokhoz, Tithian?
A főtemplomos úgy tett, mintha meg sem hallaná a kérdést. Nagyot húzott az agyagkorsóból, és elégedetten cuppantott az ajkával.
— Ma reggel meghökkentő pszionikus mutatványt láttam. A király felfedezte, hogy az Elfátyolozottak elrejtettek néhány amulettet az épülő zigguratban.
— A Tikos Szövetség? — kérdezte Agis. — Varázsamulettek voltak?
— Igen — felelte a főtemplomos rosszkedvűen. — Gondolom, az építkezést kellett lelassítaniuk, bár nem volt alkalmam közelebbről megvizsgálni őket.
— Legalábbis nem akarod az orromra kötni, pontosan mifélék.
Tithian nem felelt Agis megjegyzésére.
— Kalak király nagyon dühös lett Dorjanra a történtek miatt. — Kis szünetet tartott. — Elhamvasztotta. Először a belsejét, azután a teste külső részét is.
— Az Ösvény módszereit nem szabad ilyesmire használni! — tiltakozott Agis.
Tithian elmosolyodott.
— Ha akarod, szólj Kalaknak. Én nem mondom meg neki.
— Én csak szenátor vagyok — hangsúlyozta Agis, és mosolyogva megcsóválta a fejét. — Neked kell figyelmeztetned, hiszen te vagy a főtemplomosa.
Talán tréfának szánta a megjegyzést, de Tithian nem annak értette. Furcsa grimaszra húzta a száját, úgy válaszolt.
— Igen, valóban én vagyok a főtemplomos. És már nem csupán a játékok főtemplomosa, hanem az építkezéseké is.
Agis a homlokát ráncolta. Egy kicsit zavarba ejtette, hogy Tithian örömtelenül közölte az általa jónak ítélt hírt. A király mellett szolgáló templomosoknak nem csak a vallás, de a hivatalok ügyeinek intézését is el kellett végezni. Ők hajtatták végre a város polgáraival kapcsolatos olyan feladatokat, mint például az adók begyűjtése, a csendőrség fenntartása, a közmunkák felügyelete, a városőrség irányítása. Ők kényszerítették a lakosságot arra, hogy isteni máguskirályként tiszteljék Kalakot, akinek jóindulata nélkül a város nem létezhetett volna. Hűségükért a királytól a bőséges fizetség mellett engedélyt kaptak a királyi mágia korlátozott alkalmazására. A templomosok többségének ezenkívül lehetősége nyílott arra is, hogy a csúszópénzek révén külön keresethez jusson.
— Mindkettő nagyon fontos, nagy hatalommal járó beosztás — mondta Agis. — Szerintem örülnöd kellene.
Tithian ránézett. Most először fordult elő, hogy Agis a félelem nyomait fedezte fel barátja tekintetében.
— Igen, örülnöm kellene... Örülnék is, ha nem lenne itt néhány bosszantó apróság; ha nem három héten belül kellene befejeznem a zigguratot, és nem kellene megtalálnom az amuletteket, amelyeket a Titkos Szövetség rejtett el a belsejében!
— A királyi mágia segítségével mindkét megbízásnak könnyedén eleget tehetsz.
A főtemplomos felhorkant.
— Komolyan azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? — kérdezte kemény hangon. — Szerinted elég elmorogni egy varázsigét ahhoz, hogy megtaláljam az amuletteket?
Agis nyugodtan fogadta a viharos kitörést. Már elég régóta ismerte Tithiant ahhoz, hogy tudja, dühe csak azokra jelent veszélyt, akik kiváltották belőle.
— Hát nem elég? — kérdezte. — Azt hittem, a mágiának éppen ilyen helyzetekben lehet hasznát venni.
— Nehezebb ügy ez annál, amilyennek látszik — felelte Tithian mogorván. — Különben már megpróbáltam. Az amuletteket pszionikus pajzs és ellenvarázslat védi. Néhány emberem ebben a pillanatban is a védelmi vonalak megtörésével foglalatoskodik, de ha kudarcot vallanak, úgy csak akkor találhatom meg azokat az átkozott tárgyakat, ha darabokra szedem, a földig bontom a zigguratot.
— Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy az amulettek csupán bosszantó apróságok...
A főtemplomos szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát.
Agis nem tehetett mást, hallgatott, és megpróbálta kitalálni Tithian látogatásának okát. Ha vendége olyan lett volna, mint a többi barátja, a nemes szenátornak esetleg eszébe jut, talán csak panaszkodni jött, megértő társaságra vágyott. A főtemplomos azonban olyan magánakvaló lény volt, aki sohasem osztotta meg bánatát és örömét másokkal. Agis gyanította, komoly ok lappanghat a háttérben, ha Tithian egyszer rászánta magát a beszédre.
Agis végül úgy döntött, megpróbálja kifaggatni barátját.
— Ha szeretnéd, hogy segítsek neked az amulettek ügyében, jó lenne, ha többet mondanál róluk — kérte.
— Segíteni? Te? — kérdezte Tithian. — Mit tehetnél?
— Hát nem ezért vagy itt? — kérdezett vissza Agis. — Azt hittem, azért jöttél, hogy megbeszéljük, a Szenátus milyen segítséget nyújthat a Titkos Szövetséggel szemben.
A főtemplomos felnevetett.
— Miből gondolod, hogy Kalaknak szüksége van a Szenátus segítségére?
Tithian a szenátor fájó pontjára tapintott. A Nagyurak Szenátusa, a nemesek tanácsa elvben még a király döntéseit is megvétózhatta. A gyakorlatban ez egészen másképpen működött; a szervezet csupán formális hatalommal rendelkezett, mert azok a szenátorok, akik szembe mertek szállni a királlyal, rejtélyes körülmények között és meglepő gyorsasággal mind elhaláloztak.
— Lehet, hogy a király a jövőben számítani szeretne a Szenátusra — mondta Agis. Régi barátjával nyíltabban beszélt, mint más templomossal tette volna. — Igaz, a ziggurat miatt kis híján halálra adóztatta a nemeseket, és még azt sem volt hajlandó elárulni a Szenátusnak, mire lesz jó ez az építmény.
A főtemplomos elfordította a fejét, és kancsójával Agis háza felé intett.
— Mi lenne, ha bemennénk? Nem szoktam hozzá a perzselődéshez... — Választ sem várva, lassú, egyenletes léptekkel elindult.
Agis követte. Még mindig nem tett le arról, hogy megismerje a részleteket.
— A karavánvezetők szerint a Sárkány Tyr felé tart, de a király ügyet sem vet ránk, amikor a hadsereg felállítását követeljük.
— Csak nem azt akarod mondani, Agis, hogy elhiszed ezt a sületlenséget a Sárkányról?
A Sárkány az utazók réme, a sivatag szörnye volt. Időnként egész karavánokat tüntetett el a föld színéről. Agis sokáig hitte, hogy az egész nem több legendánál, ostoba mesénél, és ügyet sem vetett az egész városokat romba döntő, egész seregeket megsemmisítő lényről szóló mendemondákra. Az elmúlt hónapban azonban megváltoztatta a véleményét. Nem tehetett másként, hiszen komoly és megbízható emberek jelentették, látták a Sárkányt, amely egyre közelebb kerül Tyrhez.
— Szerintem a királynak komolyan kellene vennie ezt a fenyegetést — tanácsolta. — Nem a zigguratra kellene pazarolnia a pénzt és az emberei erejét, hanem ki kellene építenie a birtokok és a város védelmi vonalait.
— Biztos így tenne, ha hinne a Sárkányban — felelte Tithian.
Átvágtak a medencét a birtok többi részétől elválasztó szelíd emelkedőjű dombon. Az udvarház körül több hektárnyi területen fáró zöldellt. A kaktuszfát Agis — ahogy Tyr többi nemese is — takarmánynövényként termesztette. A fák embermagasak voltak, pikkelyes kéreggel borított ágaik szövevényes koronát alkottak. A mezőket szabályos elrendezésű öntözőárkok szabdalták apró darabokra.
Az Asticles család ősi udvarháza a birtok közepén állt.. Márvány kupolája a Tyr-völgyet körbefogó távoli hegyekre emlékeztetett.
Tithian megállt, és elismerően végigpillantott Agis dúsan termő földjén.
— Mi a titkod, barátom? — kérdezte. — Mások legfeljebb néhány száz vékányi tövist tudnak kicsikarni a földjükből évente, a te birtokod pedig olyan, akár egy gyümölcsösliget.
Agis elmosolyodott a dicséret hallatán.
— Nincs ebben semmi titok — magyarázta. — Csak éppen megfogadtam az egyik druida tanácsát.
— És mi volt az a tanács? — kíváncsiskodott Tithian.
— Gondozzam a földet, mert akkor eleget ehetek. Ha elhanyagolom, éhezek. — Agis a birtoka határain túl elterülő kopár homokpusztára mutatott. — Ha mindenki betartaná ezt a szabályt, Tyr-völgy többi része is éppen olyan termékeny lenne, mint az én földem.
— Talán velem kellene jönnöd, hogy Kalaknak is elmagyarázd, mit fedeztél fel. — Tithian gunyoros hangja arról árulkodott, nehezen tartja hihetőnek, amit Agistól hallott. — Biztos vagyok benne, nagyon érdekelné a dolog.
— Kétlem — felelte a nemes. — Kalakot kizárólag az érdekli, hogy kiszipolyozza a völgyből a legutolsó csepp mágikus erőt is, és ügyet sem vet arra, közben mit művel a földdel.
— Vigyázz, miket beszélsz, barátom! — figyelmeztette Tithian. — Az efféle beszéd felér a felségárulással.
Tithian az agyagkorsóval a kezében elindult a ház felé vezető, enyhén lejtős ösvényen. Agis, miközben követte, elcsodálkozott: a földjein nyomát sem látta a rabszolgáknak. Igaz, mindig arra törekedett, hogy reggelente és estéként, a viszonylagos hűvösben dolgoztassa embereit, de néhánynak még a délutáni forróságban is a csatornák mellett kellene állnia, hogy szükség esetén eltávolítsa a víz folyását gátló hulladékot. A nemes elhatározta, a házba érve majd kérdőre vonja Carót, miért nincsenek a helyükön a figyelők. Gondolatai ezután újra Tithianra és azokra a titkokra terelődtek, amelyeket talán kiszedhet belőle.
— Egy héttel ezelőtt Urik követe háborúval fenyegetőzött, ha nem indítjuk újra útjára a vasszállítmányokat — kezdte. Tudta, ez olyan téma, ami elől a főtemplomos nem térhet ki könnyedén. — Nem teljesíthetjük a követelésüket, mert Kalak a bányákból minden rabszolgát az építkezéshez rendelt. Vajon mit képzel, meddig hagyhatja figyelmen kívül a város gondjait?
Tithian megállt, és Agis arcába nézett. Köröttük lemorzsolt fárómagvak halmai magaslottak.
— Honnan tudsz a követről? — kérdezte őszinte meglepődéssel.
— A főtemplomosoknak megvannak a maguk kémei a Szenátusban — felelte Agis könnyedén —, tehát egyértelmű, hogy Szenátusnak is be kellett ültetnie híveit a Magas Hivatalokba
Az igazság az volt, hogy a Szenátus már évek óta munkálkodott azon, hogy megnyerje magának a királyi hivatalok egyik emberét, de sajnos soha nem járt sikerrel. Pedig fontos lett volna, hiszen — akár elismerte valaki, akár nem — valójában ez a szervezet tartotta kezében Tyr politikai irányítását. Agis valójában nem a kémtől, hanem az egyik karavánnal érkezett kalmártól hallotta a hírt. Nem mondott igazat, de a Szenátusnak hasznára lehetett, ha a templomosok fülébe jut, hogy áruló van közöttük.
— Kalak hogyan felelt Urik fenyegetésére? — kérdezte Agis.
Legnagyobb meglepetésére Tithian felsóhajtott, és csüggedten lesütötte a szemét.
— Az egyik kalmárral visszaküldte urához a követ fejét.
— Micsoda? — Agis nem hitt a fülének.
Tithian komoran biccentett.
— Háborút akar?
A főtemplomos vállat vont.
— Ki tudja? Én csak annyit láttam, hogy nagyon elégedett volt magával, amikor megtette a dolgot.
Agist legalább annyira megdöbbentette Tithian őszintesége, mint maga a hír. A főtemplomosok — de különösen Tithian — általában diszkrécióval kezelték az efféle ügyeket.
— Miért árultad el, Tithian? — kérdezte a szenátor gyanakvóan. — Mit akarsz tőlem?
Tithian mintha megsértődött volna. Nem válaszolt azonnal. Nagyot húzott a kancsóból, majd a mélyére meresztette a szemét. Végül felnézett.
— Azt hiszem, rászolgáltam, hogy gyanakvó légy velem, Agis — sóhajtotta. — De tudnod kell, te vagy az egyetlen ember, akit valaha is a barátomnak tartottam.
— Ez nagyon hízelgő, Tithian — felelte Agis óvatosan —, de eddig nem volt jellemző ránk, hogy megosztjuk egymással a titkainkat. Bocsáss meg, de ez így van.
Tithian elmosolyodott.
— Hiszed vagy sem, nem számít. Minket kettőnket mindig összekötött valami. Vonzódtunk egymáshoz, és ami még fontosabb: te még akkor is tisztelettel bántál velem, amikor mások nem.
— Én mindenkiről jót feltételezek, amíg nem győződöm meg az ellenkezőjéről — mondta Agis óvatosan. — De neked is el kell ismerned, gyermekkorunk óta most először ejtettünk szót a barátságról.
Mivel családjaik birtoka közel volt egymáshoz, Agis és Tithian együtt, barátként nőtt fel. Együtt ismerkedtek meg a Láthatatlan Ösvény tanaival, bár Tithian nem volt valami kitartó, ha a tanulásról volt szó. Sajnos lázadó természete és lustasága miatt hamar számkivetetté vált a többi diák közül, és a mesterük sem igazán kedvelte, ám Agis mindvégig kitartott mellette.
Később Tithian apja nem rá, hanem öccsére örökítette a Mericles család fejének tisztét. Tithiant ez annyira feldühítette, hogy nem törődve nemesi származásával belépett a templomosok közé. Agis akkor is a barátja maradt, amikor Tithian öccse titokzatos körülmények között az életét vesztette. Mindenki Tithiant gyanúsította — a szenátor hitt benne, hogy alaptalanul —, úgy hitték, ő állította félre az ifjú Mericlest, hogy átvehesse a család és a birtok irányítását.
Bár barátságuk valójában sohasem ért véget, évekre elváltak egymástól. Tithian egyre magasabbra jutott a templomosi ranglétrán, Agis pedig megörökölte a családi birtokot. Érdekeik különböztek, és emiatt egyre többször kerültek szembe egymással. Végül az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy a konfliktusok miatt nem erőltették magukat a másikra, és véget vetettek a barátságnak nem igazán nevezhető kapcsolatnak.
A templomos újra kortyolt egyet a korsóból. Hosszú perceken át hallgatott. A szenátor, látva barátja vonakodását, még az előbbinél is óvatosabb hangon megkérdezte:
— Mit akarsz tőlem?
Tithian arcát elfelhősítette a düh. Néhány pillanatig vicsorogva meredt Agisra, s végül a földhöz vágta a korsót. Az agyagedény tucatnyi darabra törött a keményre taposott ösvényen.
— A király nevében szólok! — fröcskölte dühödten a szavakat. — Hatalmamban áll, hogy bármit elvegyek tőled, amit akarok!
Agis a törött korsóra pillantott, és nyugodtan felvonta a szemöldökét.
— Miért van az, hogy a barátságunk egyszeriben ilyen fontos lett a számodra?
Tithian felemelte ékszerekkel díszített puha kezét, és végigsimította az arcát.
— Annyi minden történik mostanában — mondta. — Egyszerűen szeretném, ha tudnád, mit érzek.
A főtemplomos, mintha szégyellné, hogy kimutatta érzelmeit, gyors léptekkel elindult a ház irányába. Agis követte, s közben azon tűnődött, nem bánt-e igazságtalanul gyermekkori barátjával.
Tithian hirtelen megtorpant. Az ösvény mellett álló fáróra nézett, és a köpenye alatt lapuló tőr után nyúlt. Agis követte a főtemplomos tekintetét, s ő is meglátta a fa törzsén felfelé araszoló, kétlábú férget.
A csúszómászó testét féltucatnyi, a környezet színéhez remekül illeszkedő árnyalatú pikkely fedte. Hosszúkás, kígyószerű nyaka volt; keskeny feje a fáró tövisénél is hegyesebb csőrben végződött.
Agis gyors mozdulattal elkapta barátja karját.
— Nem kell megölnöd.
— De hiszen ez egy gyümölcsféreg! — kiáltott Tithian.
— Nem fogok tönkremenni, ha elvesztek néhány gyümölcsöt.
A fáró fák minden tíz esztendőben csak egyszer virágoztak, így édes gyümölcseik darabonként majdnem annyit értek, mint a teljes növény. Tithian a fejét csóválta, s így szólt:
— Ha így gondolkodsz, nem is értem, hogyan tudod megfizetni a királyi adókat.
— Éppen azért tudok fizetni, mert így gondolkodom — magyarázta Agis. — Az élet láncában minden dolog összekapcsolódik. Ha megsemmisítesz egy szemet, elszakad a lánc.
Tithian felhorkant, de nem szólt.
— Az imént megcsodáltad az ültetvényemet — mondta Agis. — Akarod tudni, miért ilyen szépek a fáim?
A főtemplomos kérdőn felvonta a szemöldökét.
Agis a pikkelyes kis lényre mutatott.
— Amikor a féreg megeszi a gyümölcsöt, megeszi a magot is. A mag keresztülhalad a testén. A féreg gyomornedvei leoldják a magról a fekete bevonatot. A bevonat nélküli magok könnyebben és gyakrabban eresztenek csírát, mint a feketék.
— Ezt meg honnan tudod? — kérdezte Tithian.
— Egy hetet töltöttem a férgek megfigyelésével — felelte Agis. Zavart mosoly jelent meg az ajkán.
— Nagyon érdekes — bólintott elismerően a főtemplomos. — Nyugodt lehetsz, senkinek sem árulom el a titkodat.
— Mondd el mindenkinek, akinek csak akarod. Ettől még nem lesz alacsonyabb a fárótövisek ára — biztatta Agis. — A legtöbb ember olyan, hogy inkább eladja a gyümölcsöt ma, mintsem holnap learassa a töviseket.
— Ez igaz — bólintott Tithian. Elmosolyodott, visszadugta tőrét a tokjába, és újra a ház felé indult.
Agis követte.
— Ha nem lennél olyan kegyetlen, amilyen okos vagy, Tithian, nem jutottál volna el oda, ahol most tartasz — jegyezte meg a szenátor diplomatikusan. — Biztosra veszem, máris pontosan kitervelted, hogyan fogod befejezni időre a király zigguratját.
Tithian bólintott. Felemelte a fejét, és Agis házára nézett.
— Igen, igen. Kiterveltem...
— Mivel barátként jöttél, nem hiszem, hogy megsértelek, ha egy baráti tanácsot akarnék adni — puhatolózott Agis.
Tithian fellépett az egyik öntözőcsatorna fölött hídként keresztülfektetett lapos kődarabra, és a szeme sarkából Agisra lesett.
— Mi lenne az?
— Úgy bánj a rabszolgáiddal, mintha a családod tagjai lennének — felelte Agis. — Adj nekik elég ételt és meleg helyet, ahol megaihatnak. Erősebbek lesznek, és keményebben fognak dolgozni.
— Hálából? — Tithian elfintorodott. Megrázta a fejét, és továbbment. — Ha így gondolkodsz, azt hiszem, bolondot választottam barátnak.
— Már kipróbáltad?
— Agis, a saját érdekedben, hallgass ide! — Tithian nem lassított le, a válla fölött vetette hátra a szavakat. — Nem számít, hogyan bánok velük. A rabszolgák mindig gyűlölni fogják uraikat. Talán nem mutatják ki, talán ők maguk sem jönnek rá, de az első adandó alkalommal lemészárolnának bennünket... Akkor is, ha mégoly szelídek, amikor a mi kezünkben a gyeplő.
— Ha gyilkosok is, csak azért azok, mert uraik azzá teszik őket — jegyezte meg Agis.
— Igen. — Tithian megérintette a homlokát. — Kezded érteni.
Agisnak nem tetszett a főtemplomos atyáskodó hangja.
— Az én rabszolgáim...
— Ugyanúgy szeretnének megszabadulni tőled, ahogy te Kalaktól. A különbség csupán annyi, hogy te elég ostoba vagy ahhoz, hogy alkalmat adsz a rabszolgáidnak a cselekvésre — oktatta ki Tithian. — A következő néhány hétben óvatosabbnak kell majd lenned.
— Ezt meg hogy érted? — kérdezte Agis. Még mindig Tithian egyre távolodó hátához beszélt.
A főtemplomos végighúzta a kezét a fején, s megsimította hajfonatát.
— Nem fenyegetésnek szántam — búgta majdhogynem kedvesen. — Tyrben egyre bonyolódik a helyzet. Nem tudhatjuk, ki árul el minket. Éppen ma reggel jutott a tudomásomra, hogy az egyik rabszolgám a Titkos Szövetség tagja.
— Nem igaz! — kiáltott Agis csodálkozva, és képtelen volt elfojtani egy halk nevetést. Valahogy mulatságosnak találta, hogy a Szövetség még a főtemplomos orra előtt sem fél működni.
— Nevetséges, igaz? — Tithian hangja hirtelen csípőssé változott.
— Ne haragudj — mondta Agis. Egyszeriben megértette, Tithian miért tett az imént olyan megjegyzéseket a rabszolgákra. — És mit csináltál?
— Még semmit. — Tithian átkelt a nemesi házhoz vezető utat keresztülszelő utolsó csatorna fölött. — Még nem volt alkalmam hazamenni, és elintézni az ügyet.
A főtemplomos belépett a ház hátsó kertjébe. A kényelmes pihenőhelyet úgy rendezték be, hogy a ház urát Durwadala oázisára emlékeztesse. A közepén egy kicsiny, azúrkék vizű tó csillogott. A homokos parton, egy ágyásban aranyszínű korbácsfű nőtt. A kert szélén tucatnyi pálma állt.
Agis úgy tervezte a kertet, hogy a nyugalom szentélye legyen, ahová visszavonulhat, ha szükségét látja, ám most, amikor belépett, nem igazán érezte békésnek. A ház túlsó oldaláról furcsa mormogást hallott; mintha több száz ember beszélt volna elfojtott hangon.
— Mi történik itt? — kérdezte Tithian mellé lépve.
A főtemplomos arca közömbös maradt.
— Talán a te boldog rabszolgáid gyűltek össze, hogy üdvözöljék visszatérő urukat.
A gúnyos hang felébresztette Agis gyanakvását.
— Mi folyik itt?
Nem várta meg Tithian válaszát. Lehunyta a szemét, és a rekeszizmára, testének arra a pontjára összpontosított, ahol az Ösvény három energiája — a lelki, a tudati és a testi erők — összetalálkoztak. Felemelte a kezét, és vizualizált egy pislákoló tűzfolyamot, ami a rekeszizmából kiindulva, mellkasán keresztülhatolva a karjában ért véget. Megnyitotta lénye misztikus energiái előtt az utat.
A földből energiát szipolyozó mágiával ellentétben az az erő, amit Agis használni akart, nem az Athasból, máshonnan származott. Senki sem tudta pontosan, hol a forrása. Voltak, akik úgy hitték, egy másik síkról érkezik, mások szerint az élőlények elképzelhetetlenül nagy energiákat hordoznak magukban, és aki megidézi ezt az erőt, csupán annyit tesz, hogy lenyúl a forráshoz, ami a testében létezik.
Agis úgy gondolta, ő hozza létre az erőt. Az Ösvény természeténél fogva rejtélyes és meghatározhatatlan volt, a hozzá kapcsolódó tudományok sokkal inkább a bizalomra és a hitre alapozódtak, mint a tudásra és a logikára. Az Agis és mások által is inkább tudománynak, mint művészetnek tartott mágiát irányító precíz igékkel és szigorú egyensúlyi törvényekkel ellentétben az Ösvény rugalmas volt és formálható. Ezekkel a módszerekkel az ember szinte mindent végre tudott hajtani, feltéve persze, hogy önmaga elpusztítása nélkül képes volt létrehozni és irányítani a szükséges energiákat. Az Ösvényen haladók tetszés szerinti gyakorisággal használhatták tudományukat, annyi energiát gyűjthettek össze, amennyire szükségük volt, és közben nem kellett attól tartaniuk, hogy kárt tesznek a földben.
Amikor megérezte, hogy a szükséges mennyiségű erő a kezébe áramlik, Agis a kardjára irányította gondolatait. Csodálatos fegyver volt, olyan ősi, mint maga Tyr. A markolatát metszett rézkosár fogta körbe, ívelt acélpengéjébe bevésték hosszú történetét. Agis a kard felé nyújtotta karját, és látta magát, ahogy megfogja a sima, zsinórral körbetekert markolatot. Felidézte a tapintását, és kiemelte a fegyvert hüvelyéből.
— Figyelemreméltó mutatvány — jegyezte meg Tithian.
Agis kinyitotta a szemét, és látta, sikerült végrehajtania a feladatot. A kard valóban a kezében volt. Az Ösvény energiájának segítségével átszelte a távolságot, és felemelte.
Agis a főtemplomos elé lépett.
— Nem barátként érkeztél!
— De igen. Valójában igen — mondta Tithian anélkül, hogy hátrébb húzódott volna. — Mindent megértesz, csak menj ki a ház elé...
Agis gyanakvóan ráncolta a homlokát.
— Menj előre! — parancsolt a főtemplomosra, és a kert kapujára mutatott.
— Máris. — Tithian elmosolyodott.
Elhaladva a márvány oszlopcsarnok mellett, ahol Agis a különleges vendégeit szokta fogadni, a főtemplomos átvonult a ház nyugati oldalához. Agis követte. Tithian felment a ház elejét körbeölelő verandára vezető lépcsősoron. Amikor befordultak a sarkon, Agis megdöbbent.
Az elülső udvaron ötszáz rabszolga szorongott. Szinte valamennyien ott voltak az őrök, a félóriásnak nevezett, mágiával létrehozott ember-óriás korcsok gyűrűjében. A pribékek jó tizenkét láb magasra nőttek; valamennyien nehéz csontú, lapos homlokú, hosszúkás állú, nyáladzó pofájú förmedvények voltak. Testük zömök, válluk csapott, hasuk kerek, hatalmas lábuk meghökkentően görbe volt. Mind a király légiójának egyenruháját — vászonnadrágot és bíborszínű zekét — viselték.
Agis őrei, száz bőrmellvértes ember és törpe, az udvar egyik sarkában, fejre szorított kézzel várakozott. Őket Tithian tucatnyi alacsonyabb rangú templomosa őrizte. A templomosok magasra emelt karral álltak, és lerítt róluk, az ellenállás legkisebb jelére használni fogják a királytól kapott varázslatokat.
Caro, Agis törpe inasa a rabszolgák csapatának élén állt. Állát horpadt mellkasára hajtotta, homályos szemét a földre meresztette. A vén törpe tar fejére és szőrtelen arcára mély árkokat vontak az évek; a táskák és a duzzadt szemhéjak között feketéllő szeme apró résnek látszott csupán.
— Bocsáss meg, uram — esedezett a fogatlan vénemberekre jellemző motyogással. — Figyelmeztetnem kellett volna téged, de éppen... szunyókáltam.
— Te semmiről sem tehetsz, Caro — nyugtatta Agis.
— De igen — makacskodott a törpe. — Ha ébren lettem volna, ez az egész nem történik meg.
— Hagyd már abba, Caro! Nem a te hibád, és kész! — Agis kezdte elveszíteni a türelmét. — Világos?
Caro prüszkölt, egy pillanatig Agisra meredt, de végül lehorgasztotta a fejét és bólintott.
Agis a főtemplomos elé állt.
— Mi történik itt?
Tithian rezzenéstelen tekintettel állta a fekete hajú nemesember pillantását.
— A királynak még több rabszolgára van szüksége a ziggurat befejezéséhez. — Hangja hivatalos és kérlelhetetlen volt.
— Amelyik életben marad, a munka végeztével visszatérhet birtokodra.
Agis megemelte a kardját.
— Az lenne a legjobb, ha most rögtön végeznék veled...
Tithianon látszott, őszintén megijedt, de nem visszakozott.
— El kell magyaráznom, mi jár azért, ha az Aranytorony törvényes képviselőjét fenyegeted? Ez nyílt lázadás, szenátor!
— Nincs jogod elkobozni a rabszolgáimat! — Agis vonakodva bár, de leeresztette a kardját.
— De igen. Jogomban áll. A király ma reggel hatalmazott fel rá — felelte Tithian.
— A Szenátus meg fogja vétózni ezt a rendeletet!
— Nem fogja, ha megtudja, mi az értelme. — Tithian hangja valamennyit vesztett hivatalosságából. — Ha mégis megpróbáljátok, Kalak gondoskodik róla, hogy a szavazásnál ne legyen jelen elegendő szenátor. — A főtemplomos elindult, de hirtelen megtorpant. — A nőket és a gyerekeket nem viszem el, hogy legyen, aki megművelje a földjeidet. Másnak még ennyi engedményt sem adtam, barátom!